Végtelenbe nyúló beszélgetéseink
hányszor változtatták át a mindennapok
őrlő, taposómalom-idejét
valami különös, gravitációból
kiszakadt közeggé, libegtünk,
világűrbe kilőtt űrhajósok,
ágyban, asztalnál, sétálva földúton,
erdei tisztásra terített pokrócon,
bámulva éjszakába, révedve hajnalba,
borult égboltra, hóesésbe, jégbe,
oltalmat keresve tűző napsütés elől,
de még inkább túl mindezeken,
tekintve mélyebbre, magasabbra,
mintha egy műugró produkcióját
ismételné szüntelenül a tévé,
magasból le a mélybe,
mélyből fel a magasba,
még nézni is szédülés,
így zuhantunk oda és vissza,
gyerekkorunk terébe,
így hasítottuk az évtizedeket előrefelé,
saját halálunk pillanatáig,
így másztuk meg tériszonyos szívvel
mások lelki meredélyeit,
aknák robbantak, gránát csapott be,
géppisztolysorozatok verték fel a port
köröttünk, gyerekek születtek, párok
mentek tönkre, más párok találtak
egymásra, tekintetek kerülték el egymást,
fiaikat nyomorító szülők,
szüleik ellen támadó fiúk,
egymással szakadatlan
gladiátorharcot folytató szülők,
erélytelen szülők, semmi kis örökségen
hajba kapó rokonság, visszasajgó szeretetlenségek,
el nem hangzott dicséretek, sírba vitt titkok
emberek megkövült szavakkal dobálták egymást,
katedrálisok emelkedtek megkövült
bűnbánatból, fogatlan kukoricacső-vigyorral
röhögött a Sátán, mi pedig beszéltünk tovább,
és ami előbukkant a múlt, a jelen vagy a jövő
folyamából, hirtelen különös fényt kapott,
felparázslott, minket egybefűző valósággá vált,
mintha csak modern nyakláncot fűznénk
roncsautókból, elrejtett naplókból, protézisekből,
levendulakoszorúkból, halál után előkerült
levélcsomókból, kincset érő antik komódból,
ujj-koptatta rózsafüzérekből, röntgenleletekből,
évtizedes, beszáradt lekvárokból, zsidócsillagokból,
belevarrt vagyonnal együtt vízbe hajított plüssnyusziból,
élőláncot fűztünk mindabból, amit örökségként
hoztunk, ami nap nap után megtörtént velünk,
ami a Teremtő terve szerint stációként
magasodott utunkon, összetart minket mindaz,
ami szét is robbanthatná mindennél erősebb
szövetségünket, beszélünk, ülünk a beszédfolyam
partján, sírunk, nevetünk, és kialvatlanok vagyunk
a beszédtől, ha összekötnénk minden egyes
beszélgetést, vajon hány napig, hány hétig tartana
egyfolytában, és mennyi időt töltenének ki
az elmaradt beszélgetések, a csöndbe fulladt,
valami miatt végleg elnapolt szóáramlások,
lesz-e hely még mindazt kibeszélni, ami
bennünk és körülöttünk, lesz-e hely és idő?

Mióta készülök, hogy elmondjam neked,
hányféle egybeszűrt mintázat fénye-visszfénye
vagy te bennem, tükröződésekkel, falevelek
sárga tenyereivel, táncoló vízi lények
zsibongásával teleszórt felszínű patak,
melynek tarkasága elemezhetetlen,
jó, nem is elemzésre teremtetett, szalad
csupán a maga útján, soha meg nem
torpan, éppígy zajlasz te bennem
örökké változón s változatlanul.
Egy vers vékony hajtűjével próbállak
egybefogni, a szerelemtől tanul
meg az ember, ez a lelkes állat
lemondani arról az illúzióról, hogy a
dolgok megragadhatók lennének,
pedig semmi sem az. Körülbelül oda
jutok hajcsatjaimmal, annyit érek
el velük, mintha a tengert csipesz
segítségével szedegetném össze, vagy ha
a lakásban talált hajszálakból heves
izgalommal próbálnám mihaszna
módra rekonstruálni a hajzuhatagot,
melybe ujjaim ménesét annyiszor már
kicsaptam, kedvükre bóklásztak ott.
Még mindig nem tudom elmondani
neked, hogy semmi se fontosabb annál,
mikor őszintén öntöd ki azt, ami
rólam s munkáimról áll össze benned,
nem puszta visszhang a szavad,
gondosan latolod a frissen termett
szókat, egyik kiállja tekinteted tüzét,
másik ellobban, s én tanulok tőled
magammá lenni. Megannyi év,
mennyi zsákutca öklend ki engem, mire
lehetek végre valakivé, aki hasonlít rám,
akit te látsz csak tisztán, s talán te is csak
álmodó szemhéjad mögött, mikor kibontlak
a sötétből, feléd fordulva, óvakodó
ujjakkal, laza árnykását kotorva félre,
és megsemmisülhet köröttünk Pompeji,
te újra megszületsz a hamuból végre,
s heverünk itt, szerelmünk szobrai.

Nem írok naplót egy ideje. Verset se, ha lehet. Nem
csinálok semmit, élek tehát. Ha lehet. Furcsa vagyok,
tudom. Igyekszem még a lényegre figyelni, ha lehet.

Álomban utak fényesedtek.
Sokáig bűvöletedben éltem.
Emléked galamb és virág,
virágok szirma a szélben.
Szél és folyó sodorta fényed,
magukba zártak a hegyek.
Indás feledés font körül,
vad fű, burjánzó rengeteg.
Bőrödre rátapadt a táj,
hogy önmagába szívjon át.
Így élsz e mohó pusztításban
megfoghatatlanul tovább.
Ezer formában itt lehetsz,
mert őriz minden, mint a mag,
s hogy szirmos létedet kibontsd,
elég egy párás pillanat.

I think that I shall never see
A poem lovely as a tree.

A tree whose hungry mouth is prest
Against the earth's sweet flowing breast;

A tree that looks at God all day,
And lifts her leafy arms to pray;

A tree that may in Summer wear
A nest of robins in her hair;

Upon whose bosom snow has lain;
Who intimately lives with rain.

Poems are made by fools like me,
But only God can make a tree.

Ha nem vagy nálam, akkor is velem vagy.
Elküldelek s követlek; újra elhagy
kalóz kedvem s hiányod visszaszív.
Úgy élsz bennem, mint kezemen a néma
vonások, gyors madárban röpte célja,
kút mélyén tiszta víz.

Ahogy szólsz, jársz, tüzét vidám eszednek,
vágyad tündér játékát őrizem meg,
szemedből a tekintet,
bőröd meleg színéből, szád izéből,
ölelésedből, csípőd halk ívéből
újrateremtelek.

Mély álmomban csókodra ébredek fel,
minden nap újra és új értelemmel
fogalmazlak meg: így élsz igazán!
A szélbe rajzollak s kilépsz a szélből,
ha arcom lengeti a víz, színéről
szemed néz vissza rám.

Mint tükörben a tükör tükörképe:
végtelen arc fonódik egy füzérbe;
melyik vagy te? és én melyik vagyok?
Én adok fényt neked, te fénylesz bennem,
s bennünk a világ. Vagy a végtelenben
valami még nagyobb.

Ha gyorsvonat az életed,
és menetrend szerint halad,
nem bánod és nem élvezed,
hogy minden élmény elmarad,

ha látsz mezőt és kék hegyet
és várakat és házakat
és szélsörényes réteket
és messze sziklaszálakat,

ha nélküled fut minden el,
de elfordulsz és rálegyintesz,
mint akit már nem érdekel,
mint aki untig látta mindezt -

mindegy, hogy hol jársz, szállj ki gyorsan,
érezd, hogy nem vagy még halott:
mezítlábazz a meleg porban,
indulj tovább gyalog.