Végtelenbe nyúló beszélgetéseink
hányszor változtatták át a mindennapok
őrlő, taposómalom-idejét
valami különös, gravitációból
kiszakadt közeggé, libegtünk,
világűrbe kilőtt űrhajósok,
ágyban, asztalnál, sétálva földúton,
erdei tisztásra terített pokrócon,
bámulva éjszakába, révedve hajnalba,
borult égboltra, hóesésbe, jégbe,
oltalmat keresve tűző napsütés elől,
de még inkább túl mindezeken,
tekintve mélyebbre, magasabbra,
mintha egy műugró produkcióját
ismételné szüntelenül a tévé,
magasból le a mélybe,
mélyből fel a magasba,
még nézni is szédülés,
így zuhantunk oda és vissza,
gyerekkorunk terébe,
így hasítottuk az évtizedeket előrefelé,
saját halálunk pillanatáig,
így másztuk meg tériszonyos szívvel
mások lelki meredélyeit,
aknák robbantak, gránát csapott be,
géppisztolysorozatok verték fel a port
köröttünk, gyerekek születtek, párok
mentek tönkre, más párok találtak
egymásra, tekintetek kerülték el egymást,
fiaikat nyomorító szülők,
szüleik ellen támadó fiúk,
egymással szakadatlan
gladiátorharcot folytató szülők,
erélytelen szülők, semmi kis örökségen
hajba kapó rokonság, visszasajgó szeretetlenségek,
el nem hangzott dicséretek, sírba vitt titkok
emberek megkövült szavakkal dobálták egymást,
katedrálisok emelkedtek megkövült
bűnbánatból, fogatlan kukoricacső-vigyorral
röhögött a Sátán, mi pedig beszéltünk tovább,
és ami előbukkant a múlt, a jelen vagy a jövő
folyamából, hirtelen különös fényt kapott,
felparázslott, minket egybefűző valósággá vált,
mintha csak modern nyakláncot fűznénk
roncsautókból, elrejtett naplókból, protézisekből,
levendulakoszorúkból, halál után előkerült
levélcsomókból, kincset érő antik komódból,
ujj-koptatta rózsafüzérekből, röntgenleletekből,
évtizedes, beszáradt lekvárokból, zsidócsillagokból,
belevarrt vagyonnal együtt vízbe hajított plüssnyusziból,
élőláncot fűztünk mindabból, amit örökségként
hoztunk, ami nap nap után megtörtént velünk,
ami a Teremtő terve szerint stációként
magasodott utunkon, összetart minket mindaz,
ami szét is robbanthatná mindennél erősebb
szövetségünket, beszélünk, ülünk a beszédfolyam
partján, sírunk, nevetünk, és kialvatlanok vagyunk
a beszédtől, ha összekötnénk minden egyes
beszélgetést, vajon hány napig, hány hétig tartana
egyfolytában, és mennyi időt töltenének ki
az elmaradt beszélgetések, a csöndbe fulladt,
valami miatt végleg elnapolt szóáramlások,
lesz-e hely még mindazt kibeszélni, ami
bennünk és körülöttünk, lesz-e hely és idő?