Mióta készülök, hogy elmondjam neked,
hányféle egybeszűrt mintázat fénye-visszfénye
vagy te bennem, tükröződésekkel, falevelek
sárga tenyereivel, táncoló vízi lények
zsibongásával teleszórt felszínű patak,
melynek tarkasága elemezhetetlen,
jó, nem is elemzésre teremtetett, szalad
csupán a maga útján, soha meg nem
torpan, éppígy zajlasz te bennem
örökké változón s változatlanul.
Egy vers vékony hajtűjével próbállak
egybefogni, a szerelemtől tanul
meg az ember, ez a lelkes állat
lemondani arról az illúzióról, hogy a
dolgok megragadhatók lennének,
pedig semmi sem az. Körülbelül oda
jutok hajcsatjaimmal, annyit érek
el velük, mintha a tengert csipesz
segítségével szedegetném össze, vagy ha
a lakásban talált hajszálakból heves
izgalommal próbálnám mihaszna
módra rekonstruálni a hajzuhatagot,
melybe ujjaim ménesét annyiszor már
kicsaptam, kedvükre bóklásztak ott.
Még mindig nem tudom elmondani
neked, hogy semmi se fontosabb annál,
mikor őszintén öntöd ki azt, ami
rólam s munkáimról áll össze benned,
nem puszta visszhang a szavad,
gondosan latolod a frissen termett
szókat, egyik kiállja tekinteted tüzét,
másik ellobban, s én tanulok tőled
magammá lenni. Megannyi év,
mennyi zsákutca öklend ki engem, mire
lehetek végre valakivé, aki hasonlít rám,
akit te látsz csak tisztán, s talán te is csak
álmodó szemhéjad mögött, mikor kibontlak
a sötétből, feléd fordulva, óvakodó
ujjakkal, laza árnykását kotorva félre,
és megsemmisülhet köröttünk Pompeji,
te újra megszületsz a hamuból végre,
s heverünk itt, szerelmünk szobrai.