Lélekemelő

Lélekemelő

Szabó T. Anna: Vándordal

2016. február 02. - Annof

Ha testedet mész visszakapni,
légy bátor, bátor, bátor.
Merj átölelni, megharapni,
és menj, ha nem bírsz ittmaradni,
légy az, aki még sose voltál,
a többi megy magától.

Ha önmagad vágysz visszavenni,
légy bátor, bátor, bátor.
Merj sírni, fájni, felnevetni,
a meggyűlöltet megszeretni,
légy újra az, ki egyszer voltál,
a többi megy magától.

De ha már mindent visszavettél,
ha megtetted, mit megtehettél
akkor légy újra bátor,
hogy az legyél, aki lehettél,
de azt szeresd, akit szerettél,
hogy ővele is magad lehess,
a többi megy magától.

 

http://www.nlcafe.hu/data/cikk/12/118490/1.jpg

Szabó T. Anna: Hold-dal

Egy ágyon mikor fejem hátravetve
hagytam, hadd szálljon arcomba a vér
miközben te miközben a te nyelved

http://static.panoramio.com/photos/large/48073185.jpg

 

a lihegésem vad nyelvét beszélte

 

láttam hogy fenn az utca túlfelén
a tető alatt kariatida
tartja fején a lemenő napot
vak sorsistennő vár becsukott szemmel
hogy roppant forróságát ránk gurítsa

2.

 

sütött a hold és te már elaludtál
az öleléstől sütött még a testem
felkeltem mellőled a bodzaízű
derengésben az erkélyre kimentem

levágott hajad ott volt még kupacban
bizsergetően körülvette lábam
lapult akár egy éjszakai állat
még meg is mozdult ahogy rajta álltam

a meztelen fény átütött egészen
a hajad szurkált ahogy beletúrtam
tested a testem minden részed részem
legyél a jövőm ha voltál a múltam

 

már annyi elmúlt hajszálak a percek

 

amit megéltünk mind levedlik rólunk
kihűl a test és kilép a sötétbe
pár marék por lesz minden ami voltunk

de ott a múltunk minden holdsütésben
egymásra vetít minket mint az álom
hogy por a porban hulltában is éljen
hogy test a testbe mindig visszajárjon

 

 

Mihail Eminescu: A tegnapokkal fogy az élet

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
S szemedben mégis mindörökké
A mának arca tűn elő.

Ha ember távozik a földről,
Helyére nyomban más hatol,
S az esti nap mikor lenyugszik,
Egyúttal fölkel valahol.

Úgy látod: mindig egy a gázló,
Csak rajta más hullám suhan;
Úgy látod: mindig, minden ősz más,
Egy lomb hull mégis lassudan.

Vak éj nyomán a drága reggel,
A szép királyasszony libeg -
Még a halál is csalfa látszat,
Új életünket őrzi meg.

Egy ősigazságról beszélnek
Parányi percek, nagy korok:
Halhatatlan az Univerzum,
S a végtelen körül forog.

Ezért, ha illan ez az év is,
S a múltba mállva szétomolt,
Lelkedben ott a kincs örökre,
Amely valaha benne volt.

A tegnapokkal fogy az élet,
A holnapokkal egyre nő,
Szemedben mégis folyva-folyvást
A mának arca tűn elő.

A csillogó s a változó táj,
Az elszáguldó földkerek:
A Gondolat fényzáporában
Örök-egyformán szendereg.

Dsida Jenő fordítása


10155758_769645806496911_6844780311889223209_n.jpg

Kovács András Ferenc verseiből

Hajnalének

Járj át, akár a virradat,
szobát a kék derengés,
hass át, rezegtess, mintha tört
pohárban kélne csengés…

Úgy légy a hangom, úgy telíts
testemben szétremegve,
mint ébredés, ha fény hasít
nehéz sötét szemekbe.

Látásommá légy: nézzelek,
akár a néma dolgok,
mint kés, ha villog meztelen,
s bőrödhöz ér a boldog…

Igaz közömbös pengeként
hatolnak át vad évek –
helyettem áradj véremül,
szeretlek, mint a vétek.

Alvó arcodra bámulok:
nem létezel te s én se –
szoríts, ha együvé sodor
a semmi szívverése…

Negyvendkedés

“az őszi ég
már extra-lights,
s elmultifilt
prompt negyven év”
(Parti Nagy Lajos)

Az ember végül negyven év:
Szomorú, égi nedve még
Szivárg repedten s könnyedén,
Akár a rilkés könny-edény,
S a lét dezsőzve gyászlilán
Üt át időknek fásliján,
Mint mézet izzadó akác.
Isten lehallgat, nem magáz –
S marad, mi volt, a néma géz…
De gőze sincs, ha szét, ha néz.

Az ember végül negyven én:
Felejti képzelt fegyverét,
Fejében skiccek ezre pang,
Mint ketrecében Ezra Pound,
S ha rácsát szétreszeli – ott
Weöreslik Téesz Eliot!
Anyáz a föld, hsze’ pusztaság,
S a felsőbb szerbek, usztasák…
Mindenki megtér, mondta Borges:
Rög az eszméhez, pór a porhez!

Az ember végül negyven év:
Füröszti lelki kegy… Fenét!
Szivarzik, ír, hajtép, szaval:
Az élet forró, szép Szahar,
De benne merre lesz oáz?
Elpasszióz, elpessoáz –
Néhány perszónát hazavisz,
Kimérten, mintha Kavafisz.
Kivan a pasziansz az Úrban:
Lazáz a láz a dancs, laz’ űrben.

Az ember végül negyven év:
Nem több, csak egypár hetyke név.
Terjeng a líra – polimer!
Gerjedve sír Apollinaire:
Mit ér az homme, ha francia?
A mű haszon-klapanci?… Ja.
Perszuflé, s néha perszonál.
Gubancba vész a versfonál…
Bélszín dereng a külszinen –
A semmi ágál, hűl szivem.

Valaki követ álmodik

Ha majd hamut álmodnak a kövek,
s a boldog hamu embert álmodik,
valaki semmit - istent álmodik,
torkában némán torlódó kövek.

A szó kővé lesz egyetlen napon,
törvénytáblákból készül útvesztő
köré, karneol idő - útvesztő
ő is, önmaga álma egy napon.

A szavak csak szavakat álmodnak,
csak egy könyvet útvesztőkkel, kövekkel
s tükrökkel, eme végtelen kövekkel,
melyekben arcok arcot álmodnak.

Egyetlen arc lesz, mely már végtelen,
akárha most zuhanna egy tükör
mélyébe - mintha sok törött tükör
kövek röptét álmodná végtelen.

És egyszer kövek álmodnak követ,
és egyszer hamu hamut álmodik,
egy álom semmit - embert álmodik,
a csend torkában lüktető követ.
Litánia

Miként az ujjak más ujjak közé
Fonódva szinte összefekszenek:
Csak úgy. Szorítja, nyomja, összefogja
Egyik dolog a másikát… Amint
Megíratott… Akárha volnánk éjszakák,
Napok, szerelmes ujjak párbeszéde…
Ujjperc a perchez, lét a pillanathoz:
Úgy elvegyülni és kiválni végül.
Úgy lesz egésszé, lassan összeáll majd
Eggyé világunk – semmihez simul,
Mint hallgatag kés megszegett kenyérhez.
Élet halálra fordul, összefér,
Egymásra nyílik, már-már összeér:
Egymásra néz két reszkető tenyér.

József Attila: Várlak

Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.

 

Radnóti Miklós: Előhang egy monodrámához

Kérdeztek volna magzat-koromban...
Ó, tudtam, tudtam én!
Üvöltöttem: nem kell a világ! goromba!
nem ringat és nem ápol, -
ellenemre van!

És mégis itt vagyok.
fejem rég kemény
s tüdőm erősödött csak,
hogy annyit bőgtem én.

A vörheny és kanyaró
vörös hullámai mind partra dobtak.
Egyszer el akart nyelni, -
aztán kiköpött a tó...

S a szív, a máj, a szárnyas két tüdő,
a lucskos és rejtelmes gépezet
hogy szolgál... ó miért? S a bimbózó virág-
nem nyílik még ki húsomban a rák.

Születtem. Itt vagyok.
Felnőttem. S mire?
Ígértek néked valamit?
kérdeztem egyszer én
magamban még süldőkoromban.
S mindjárt feleltem is :
Nem. Senki semmit nem ígért.
S ha nem ígért, a senki tudja mért.

Szellőtől fényes csúcsra röpít fel a vágy
s lenn vár a gőzt lehelő iszap.
A hallgatag növények szerelme emberibb.

A madár tudja tán , hogy mi a szabadság
mikor fölszáll a szél alá
és ring az ég hullámain.

A hegyek tudják hogy mi a méltóság,
hajnalban, alkonyatkor is,
a lomhán elheverő hegyek...

Hegy lettem volna, vagy növény , madár...
vigasztaló, pillangó gondolat,
tűnő istenkedés. Ma már
az alkotás is rám szakad.

Kérdeztek engem? Számba vettek.
Ó, a szám... a hűvös és közömbös!
Nem érdeklem, nem gyűlöl, nem szeret,
csak-megfojt.

Nézd én vagyok. Nem egy , nem kettő,
nem három és nem százhuszonhárom.
Egyedül vagyok a világon.

Én én vagyok.
S te nem vagy te, s nem vagy ő sem.
Gép vagy. Hiába sziszegsz. Én csináltalak.
Én vagyok. Szétszedlek és te nem vagy, nem kapsz több olajat, túl nagyra nőttél.
S szolgálni fogsz, hiába sziszegsz!

Én én vagyok, én én vagyok,
megőrülök, én én vagyok, én én...
megcsúszom a végén!

Én én vagyok magamnak,
s neked én te vagyok.
S te én vagyok magadnak,
két külön hatalom.
S ketten mi vagyunk.
De csak ha vállalom.

Ó, hadd leljem meg végre honomat!
segíts vigasztaló, pillangó gondolat!

Még csönd van, csönd, de már a vihar lehel,
érett gyümölcsök inganak az ágakon.
A lepkét könnyű szél sodorja, száll.
Érik bennem , kering a halál.

Ring a gyümölcs, lehull ha megérik.
Füstölg a halál. Élni szeretnék.
Lélek vagyok. Arkangyalok égi haragja
ég bennem, riaszt a világ.

Sűrű erdő kerít, porfelhőben a távoli nyáj.
Porfelhőben a távoli nyáj. Porkoszorús katonák.
Dögölj meg, dögölj meg, dögölj meg hát világ.

Ringass emlékkel teli föld.
Takarj be! védj, villámmal teli ég!
Emelj fel emlék!

Lélek vagyok. Élni szeretnék!

süti beállítások módosítása