Mint egy nő, elhagy a nyár. A száradó fa-
levelek, akár az emlékek, szállnak a lúd-
bőrző szélben. Délben. Vagy tán délután.
A pillám csukva már. Ringat a víz, ahogy
ringat buja asszonyi far. Szivárog a pára,
s mint ritka köd, felszáll a múlt, el-eltakar.
Ürömillat a fájdalom, betölt mindent. El-
harapott jajszó a múlt. Feltör a víz, mint a
zokogás. Odébb Móricz Zsigmond jegyze-
tel: ”Ömlik az arany a karcagi pusztán”.
Odébblibben, akár az árnyak. Tudom,
árny-létben árny-társam lesz. Félek. Pára-
dunyhába takarózom. Jódos illat lebben
orromba, szeretem. Ez már az öregség? Vé-
letlenül lelek a csendre.
Szivárog a pára, s mint ritka köd, felszáll a
múlt, el-eltakar. Ringat a víz, ahogy ringat
buja asszonyi far. A pillám csukva már: Dél
van. Vagy tán délután. A száradó faleve-
lek, akár az emlékek, szállnak a lúdbőrző
szélben. Mint egy nő, elhagy a nyár.
__________________
Eső Irodalmi Lap, 1998/1.
Körmendi Lajos (1946-2005)
