Csak fekszem, hallgatom a csendet.
Ébren figyelem, hogy a felhők
kovakövei közelednek.
Még a hajam is villanyos.
Az ujjbegyeim bizseregnek.
Hosszan kitartott szenvedély.
Vibrálok, hallgatom a csendet.
Aztán elalszom, mint a fa.
Gyökér fúródik a sötétbe.
Az elektromos éjszaka
kilök a világ peremére.
A villanás! A csattanás!
Felránt fektemből. Tüzes álom,
levegőtlen szívdobbanás:
a villám átfutott a házon.
Aztán a zúgás. Az eső.
Ostorok csípős suhogása.
Forró. Majd egyre hűvösebb.
Jeges borogatás a lázra.
Záporszag. Termő rothadás.
Csak fekszünk, hallgatjuk a csöndet.
Villámcsapás. Kígyómarás.
A föld sebei gőzölögnek.
A láthatatlan fellegek
sziklái tovahömpölyögnek.
Visszhangos tér. Lélegzetek.
Zihálunk. Hallgatjuk a csöndet.