Hajnalének
Járj át, akár a virradat,
szobát a kék derengés,
hass át, rezegtess, mintha tört
pohárban kélne csengés…
Úgy légy a hangom, úgy telíts
testemben szétremegve,
mint ébredés, ha fény hasít
nehéz sötét szemekbe.
Látásommá légy: nézzelek,
akár a néma dolgok,
mint kés, ha villog meztelen,
s bőrödhöz ér a boldog…
Igaz közömbös pengeként
hatolnak át vad évek –
helyettem áradj véremül,
szeretlek, mint a vétek.
Alvó arcodra bámulok:
nem létezel te s én se –
szoríts, ha együvé sodor
a semmi szívverése…
Negyvendkedés
“az őszi ég
már extra-lights,
s elmultifilt
prompt negyven év”
(Parti Nagy Lajos)
Az ember végül negyven év:
Szomorú, égi nedve még
Szivárg repedten s könnyedén,
Akár a rilkés könny-edény,
S a lét dezsőzve gyászlilán
Üt át időknek fásliján,
Mint mézet izzadó akác.
Isten lehallgat, nem magáz –
S marad, mi volt, a néma géz…
De gőze sincs, ha szét, ha néz.
Az ember végül negyven én:
Felejti képzelt fegyverét,
Fejében skiccek ezre pang,
Mint ketrecében Ezra Pound,
S ha rácsát szétreszeli – ott
Weöreslik Téesz Eliot!
Anyáz a föld, hsze’ pusztaság,
S a felsőbb szerbek, usztasák…
Mindenki megtér, mondta Borges:
Rög az eszméhez, pór a porhez!
Az ember végül negyven év:
Füröszti lelki kegy… Fenét!
Szivarzik, ír, hajtép, szaval:
Az élet forró, szép Szahar,
De benne merre lesz oáz?
Elpasszióz, elpessoáz –
Néhány perszónát hazavisz,
Kimérten, mintha Kavafisz.
Kivan a pasziansz az Úrban:
Lazáz a láz a dancs, laz’ űrben.
Az ember végül negyven év:
Nem több, csak egypár hetyke név.
Terjeng a líra – polimer!
Gerjedve sír Apollinaire:
Mit ér az homme, ha francia?
A mű haszon-klapanci?… Ja.
Perszuflé, s néha perszonál.
Gubancba vész a versfonál…
Bélszín dereng a külszinen –
A semmi ágál, hűl szivem.
Valaki követ álmodik
s a boldog hamu embert álmodik,
valaki semmit - istent álmodik,
torkában némán torlódó kövek.
A szó kővé lesz egyetlen napon,
törvénytáblákból készül útvesztő
köré, karneol idő - útvesztő
ő is, önmaga álma egy napon.
A szavak csak szavakat álmodnak,
csak egy könyvet útvesztőkkel, kövekkel
s tükrökkel, eme végtelen kövekkel,
melyekben arcok arcot álmodnak.
Egyetlen arc lesz, mely már végtelen,
akárha most zuhanna egy tükör
mélyébe - mintha sok törött tükör
kövek röptét álmodná végtelen.
És egyszer kövek álmodnak követ,
és egyszer hamu hamut álmodik,
egy álom semmit - embert álmodik,
a csend torkában lüktető követ.
Miként az ujjak más ujjak közé
Fonódva szinte összefekszenek:
Csak úgy. Szorítja, nyomja, összefogja
Egyik dolog a másikát… Amint
Megíratott… Akárha volnánk éjszakák,
Napok, szerelmes ujjak párbeszéde…
Ujjperc a perchez, lét a pillanathoz:
Úgy elvegyülni és kiválni végül.
Úgy lesz egésszé, lassan összeáll majd
Eggyé világunk – semmihez simul,
Mint hallgatag kés megszegett kenyérhez.
Élet halálra fordul, összefér,
Egymásra nyílik, már-már összeér:
Egymásra néz két reszkető tenyér.
