Hordom magamban hiányod, mint óvóhelyre az élő ágakat,

Rügyeket a télben, kilátást a zúzmarás ablakból,

Lassú út vagy a hegygerincen át,spirálban mozgok felfelé.

Délután, azt jósolták, érkezik újra a hó,

az elcsigázott test talán egyszer végre hazaér,

leválik a burok a szív és a méh körül,

kút és hegy tengelyként feszül a földnek.

Kit anya szült mind. Védtelen, végre nyitott tenyér

a bolygóközi végtelenbe vetve.

A lábfej, a hát, a fejforma, éjjeli zönge alvó harangokra,

szikrázik az égbolt a fejed felett,

keringőző, egymást érintő, átszelő vonalak,

csak közelről néma ember.

Így szeretem majd meg a távolságot, az ablaküveget,

az űr koccanó hangjait.

Zuhog az idő, mint a hó, addig vártalak.

A hamuszín egek alján bizalom lobban, elnémulok,

félek bár én is, hűvösek a csillagok, a kút,

az erdő fogai józanon fésülik a szálakat,

úgy olvastam, boldog, kire a 2x2 józansága hull.

A tenyérből indult, az égig ér,

kezemben ringatott eleven erő,

feloldhatatlan vagy, ne félj,

ahova megyünk, ott nincsenek utak,

csak a betelt idő és a tér ígérete jóslatok helyett.

A hideg ellen én, mint az állatok, a számban tartalak,

úgy lehellek be, tudva,

a túlsó part és a szerelem a másé.

Szétszórtam azt, ne legyek teher.

Boltívre van szükség ártéri erdő felett.