Vagy sötét van, vagy nincs szükségünk fényre.

(Thelonious Monk – Thomas Pynchon)

1.
Kamovadász

Körülötte minden mozog, mintha egy világnyi messzeségből egyetlenegyszer, de az összes képtelen akadály ellenére mégis elérkezett volna valami mélyárammal idáig a hérakleitoszi üzenet, mert mozog, folyik, jön és elzuhog a víz, meg-meglendül a szél selyme, inganak a hegyek a hőségben, de mozog, remeg és vibrál a hőség is a tájban s a magas, szórt, füves bozótszigetek szálanként a folyómederben, minden egyes sekély hullám, ahogy átbukva lehull az alacsony medergát fölött, eme elviharzó hullám minden megfoghatatlan, tovafutó eleme, s ennek a tovafutó elemnek a felszínén megvillanó minden egyes fénycsillám, e kibukkanó s rögtön szerteomló felszín szavakkal megragadhatatlan, elszikrázó, szétpergő fénycsöppjei, a gomolygó felhők, az ideges, rezgő kék ég a magasban, a nap iszonyatos erővel koncentrált, mégis körberajzolhatatlan, az egész pillanatnyi teremtésre kiterjedő, őrjítőn tündöklő, vakító, sugárzó léte, a halak és békák és rovarok és az apró hüllők a folyóban, a part két külső párhuzamosán megépített, gőzölgő aszfalt kíméletlenül araszolgató autói és autóbuszai az északi hármastól a harminckettesen át a harmincnyolcasig, majd a gyorsan hajtott kerékpárok a széles védőgátak alatt, a hol porba írt, hol kiépített ösvényeken a folyó mellett gyalogló férfiak és nők, még a víz átsuhanó tömege alá került, mesterségesen és aszimmetrikusan lerakott fékezőkövek is, mind-mind játssza, vagy éli, hogy történik 7vele valami, hogy zajlik és száguld és halad és jár és süllyed és emelkedik és eltűnik és előbukkan, és fut, és folyik, és elzúg valamerre, csak ő nem mozdul egyáltalán, az Ooshirosagi, ez a hatalmas, hófehér madár, ez a bárki által szabadon támadható, védtelenségét itt még csak nem is leplező vadász – előredől, S-formába gyűrt nyakát s ezzel egy vonalban a fejét s hosszú, kemény csőrét most kinyújtja ebből az S-formából, és nekifeszíti az egészet, de egyúttal lefelé is szegezi őket, miközben a szárnyát, azt szorosan a testéhez tapasztja, vékony lábait a víz alatt egy-egy biztos ponton megtámasztja, szemeit az elfutó víz felszínére szegezi, a felszínre, igen, miközben kristálytisztán látja persze, hogy mi van e felszín alatt a fénytörésben, odalent, bármily gyorsan jön, hogy ha jön, ha odakerül, ha lefut egy hal, egy béka, egy rovar vagy egy apró hüllő az érkező, a csobogó, az olykor kissé megtörő, s ott azonnal felhabzó vízzel, s ő akkor egyetlen hajszálpontos és gyors mozdulatban a csőrével le fog csapni rá, s kiemel valamit, nem is lehet látni, pontosan mit, olyan villámgyorsan történik meg minden, látni nem, csak tudni, hogy egy hal az, egy amago, egy ayu, egy huna, egy kamotsuka, egy mugitsuku vagy egy unagi vagy valami más, ezért állt meg ott a Kamo folyónak majdnem a közepén a sekély vízben, s áll ott egy nem a múlásával mérhető, de minden kétségen kívül határozottan létező, egy nem előre, egy nem hátra, hanem csak úgy egy gomolygón sehová sem haladó, felfoghatatlanul bonyolult hálóként kivetett időben, és mozdulatlanságának akkora erő ellenében kell megszületnie és fennmaradnia, amit csupán egyidejűségében volna helyes megragadni, hanem épp ez az, az egyidejű megragadás, ami megvalósíthatatlan, így hát elmondatlan marad, még az őt leírni óhajtó szavak együttese is magára hagyja, nem csupán a szavak külön-külön, pedig neki mégiscsak egyszerre, egyetlen pillanatra kell megtámasztania, s ezzel megakadályoznia mindenféle mozgást és egyes-egyedül, önmagában, az események őrületében, egy 8általános, zsibongó, nyüzsgő világ kellős közepén ott maradni ebben a kivetett pillanatban, hogy azután ez a pillanat mintegy rácsukódjon, s ezzel bezáruljon ez a pillanat, azaz hogy megállítsa saját hófehér testét a tomboló mozgás kellős közepén, hogy nekifeszítse saját moccanatlanságát a mindenhonnét rátörő rettenetes erőnek, mert az majd csak jóval később jön, amikor ismét részt vesz ennek a tomboló mozgásnak a totális őrületében, és majd mozdul ő is, egy villámgyors sújtásban, együtt a többivel, most még csak a rázáruló pillanatnál tart, a vadászat kezdetén.

Olyan világból jön, ahol az örök éhség az úr, ezért aztán az ő esetében a tény, hogy vadászik, azt jelenti, hogy részt vesz az általános vadászatban, hisz körülötte minden élő egy véget nem érő vadászat alanyaként ront rá épp a neki előírt prédára, ráront, lecsap rá, megközelíti, és megragadja, elkapja a nyakát, eltöri a gerincét, vagy összeroppantja a hátát a közepénél, lelegeli, kiszippantja, kinyalja, beleszúrja és felszívja, megdézsmálja, elharapja, egészben lenyeli, és így tovább, a vadászat kimeríthetetlenségében áll tehát ő maga is, oda van kényszerítve a célba, hogy vadásszon, mert így és csak ezen a módon juthat táplálékához ebben az örök éhségben, az univerzális, a mindenkire kiterjedő, kötelező vadászatban tehát, ahol a vadászat az ő kizárólagos, vagyis személyes esetében viszont más értelemmel is gazdagabb, amikor elfoglalja a helyét, azaz megveti a lábát a vízben, és mintegy kimerevíti magát, mint amellyel ez a szó amúgy ellátna minket, így tehát bonyolultabb jelentéssel megidézve a híres Al-Zahad ibn Shahib-féle hármasmondatot, mely szerint „Egy madár tart hazafelé az égen. Fáradtnak látszik, nehéz napja volt. Vadászatból jön: rá vadásztak.”, nos, ezt valahogy úgy kell módosítanunk, a hangsúlyt úgy odább 9taszítani benne, hogy bár közvetlen célja volt, de távolabbi nem, olyan térben létezett, melyben bármiféle távolabbi cél és távolabbi ok eleve lehetetlen, annál sűrűbb viszont a közvetlen célok és okok szövete, amelyből vétetett, s amelyben egykor majd el kell pusztulnia.


Egyetlen természetes ellensége azonban, az ember, ez a Rossz és a Rest napi varázsába száműzött lény most nem figyel rá a parton, ahogy a folyóágy két oldalán porba írt ösvényen éppen gyalogol, fut, kerekezik hazafelé, vagy elfele onnan, illetve ahogy csak ül egy padon, és ott ebédidejét a környék SEVEN ELEVEN-boltjában vásárolt, algalevélbe csomagolt, nigirinek nevezett rizsháromszögével tölti, most nem, ma nem, talán holnap, vagy azután valamikor, ha lesz rá valami ok, de ha lenne is valaki, aki nézné, erre a szemlélőre amúgy se nagyon vetne ügyet, ő is megszokta már őket ezen a parton, mint ahogy azok is megszokták a sekély víz közepén álldogáló nagy testű madarat, de ma ez az eset egyik oldalon sem áll fenn, senki nem vesz tudomást a másikról, noha akár még akadhatna is tanúja, hogy ő ott van a nagyjából térdig érő, tehát tényleg elég sekély, füves szigetekkel teleszórt, tehát tényleg meglehetősen különös, ha nem a földkerekség legbizarrabb folyója, a Kamo közepén, és csak áll, egyetlen moccanás nélkül, előrefeszített testtel, a nap zsákmányára várva, megdöbbentően hosszú perceken át, melyekből hamarosan már tíz percek lesznek, majd eltelik egy fél óra is, vagyis ebben a várakozásban és figyelemben és moccanatlanságban irdatlan hosszú az idő, s ő még mindig nem mozdul, hajszálpontosan ugyanúgy áll, ugyanabban a pózban, egyetlen tolla meg nem rebben, áll, előredőlve, csőrével éles szögben az elcsobogó víz tükre fölé hajolva, nem nézi senki, nem látja senki, 10és ha ma nem, akkor valahogy örökre nem, rejtve marad az a kimondhatatlan szépség, amiképpen áll, észrevétlen marad királyi mozdulatlanságának kivételes varázsa, s így rejtve és észrevétlen, hogy ővele itt, a Kamo közepén, ebben a mozdulatlanságban, ebben a hófehér feszültségben az vész el, mielőtt még megjelenhetne, annak a felismerésnek nem lesz tanúja, hogy ő az, aki megadja az értelmét mindannak, ami körülveszi, megadja az értelmét a tomboló mozgásban forgó világnak, a száraz hőségnek, a vibrálásnak, minden kavargó hangnak, illatnak és képnek, mert ő ennek a tájnak valami egészen különleges esete, e tájkép megfellebbezhetetlen művésze, aki a tökéletes mozdulatlanság példátlan esztétikájával, a rezzenetlen figyelem artisztikus beteljesítőjeként egyszersmind felül is emelkedik mindazon, aminek az értelmét különben megadja, felülemelkedik, kimagaslik a környező dolgok eszeveszett kavalkádjából, s egyfajta céltalanságot vezet be – hogy még szép is – a mindent átható lokális értelem fölé, még önmaga aktuális tevékenységének a lokális értelme fölé is, hiszen minek szép még azon felül, hogy csak egy fehér madár, aki áll, és vár a kyotói Kamo folyó sodrásának irányában, áll és várja, hogy a víz felszíne alatt végre megjelenjen, amit kíméletlenül pontos csőrével és akaratával majd megszigonyoz.


Kyotóban történik mindez, és Kyoto a Viselkedés Végtelen Városa, a Helyes Magatartásra Ítéltek Ítélőszéke, a Köteles Hozzáállás Megtartásának Paradicsoma, Elmulasztásának Büntetőtelepe. E város útvesztője a Viselkedés, a Magatartás, a Hozzáállás labirintusaiból áll elő, a dolgokhoz való viszonyulás előírásainak végtelen komplikációjából. Nincs palota és kert, nincsenek utcák és belső terek, nincs ég a város fölött, nincs természet, ősszel vöröslő momiji a kör11beölelő hegyek távlatában és csillagmoha a kolostorok udvarán, nincs a Nishijin selyemszövőműhelyeinek maradék hálózata, nincs a Kitano Tenmangu-szentély mellé rejtett gésanegyed Fukuzuru-sannal, nincs a Katsura Rikyu tiszta architektonikus fegyelme és a Nijo-jóban a Kano-család festményeinek káprázata, a Rashomon puszta helyének bizonytalan emléke, a Shijo-Kawaramachi édes kereszteződése a város középpontjában kétezeröt tomboló nyarán, és nincs a Shijobashi kedves íve, a hídé, ahogy a mindörökre elegáns, rejtelmes Gion felé mutat, és nincs az a két csodálatos gödröcske a Kitano-odori egyik táncoló gésájának mosolygó arcocskáján sem, csak a rájuk vonatkozó Előírások Óriási Halmaza létezik, a mindenek fölött működő etikett mindenre kiterjedő, ám soha ember által teljességében át nem tekinthető rendje, a dolgok és emberek, az emberek és emberek, továbbá a dolgok és dolgok közötti egyszerre megváltoztathatatlan és változékony Komplikációk Börtöne, mert csak így, ezen keresztül kap engedélyt a létezésre az összes palota és kert, a négyzethálóba rajzolt utcák és az ég és a természet és a Nishijin-negyed, és Fukuzuru-san és a Katsura Rikyu és a Rashomon hűlt helye és az a két elbűvölő gödröcske a Kitano-odori gésájának arcocskáján, amint ez a bájba született gésa legyezőjét egy pillanat töredékére elfordítja egy kissé eme arcocska elől, hogy mindenki lássa, de tényleg csak egyetlen pillanatra, azt a két halhatatlan szépségű gödröcskét, azt a könnyed, megbabonázó, magával ragadó, züllesztő mosolyt a dúsgazdag pártolók aljas tekintetéből összeállt közönség előtt.

Kyoto a Hivatkozások Végtelen Városa, ahol semmi nem azonos önmagával, és soha nem is lehetett az, minden egyes tagja a nagy együttesnek visszafelé, valami ellenőriz12hetetlen Dicsőségre mutat, onnan eredezteti mostani önmagát, egy Dicsőségből, mely a ködös múltban állt fenn, vagy e múlt puszta ténye teremtette meg, nem is lehetséges tehát egyetlen elemében megragadni, sem megpillantani valamit, ami itt van, mert már e város legeslegelső elemét is elveszti az, aki megpróbál belenézni, amiként a látogató teszi, ha leszáll a monumentális Kyoto Stationön a régi edói irányból érkező, Shinkanzen nevezetű szuperexpresszről, ha kiszáll, és belesétál a helyes kijáratot találván meg az aluljárók vidámparkra emlékeztető komplikációjában a Karasuma-dori torkolatába, és megpillantja, mondjuk, a nyílegyenesen északra induló út, a Karasuma-dori bal oldalán a már az állomásról odalátszó Higashi-Honganji nevű buddhista templom hosszú, sárga, tekintélyt parancsoló kerítésfalát, mert abban a pillanatban már ki is szaladt a lehetőség teréből, a lehetőségéből, hogy megpillantsa a mai Higashi-Honganjit, mivel mai Higashi-Honganji nincs, a szem odapillantásával egy időben, azonnal rátelepszik ugyanis ez a mai arra, amit a leghelytelenebb ugyanakkor a Higashi-Honganjira nehezedő múltnak nevezni, mert a Higashi-Honganjinak sohasem volt múltja sem, sem tegnap, sem tegnapelőtt, csak ezer és ezer Hivatkozás a Higashi-Honganji homályos múltjaira, azaz a legképtelenebb helyzet áll elő, hogy tudniillik sem mai, sem egykor volt Higashi-Honganji nincsen, csak egy tekintélyt parancsoló Hivatkozás arra, hogy van is, meg volt is, s ez a Hivatkozás lengi be aztán az egész várost, ahogy megy az ember benne, hogy aztán átgázolva a bámulatos csodák e birodalmán a Toji templomtól az Enryakujiig, a Katsura Rikyutól a Tofukujiig végül eljusson a Kamo adott szakaszán, nagyjából a Kamigamo-szentéllyel egy magasságban a folyónak ahhoz a csobogójához, ahol ő áll, az Ooshirosagi, az egyetlenhez, akinek különös módon épp annyira van jelene is és múltja is, mint amennyire egyik sincs, mert valójában sohasem létezett az előre meg a hátra haladó idő13ben – őhozzá, akinek a figyelem művészeként megadatott, hogy képviselje azt, ami beállítja a hely s a dolgok tengelyét ebben a kísértetvárosban, a megragadhatatlan, a megfoghatatlan, mert valósággal nem rendelkező, azaz: az elviselhetetlen szépséget.


Egy halászó madár a vízben: közömbös szemlélőnek, ha észleli egyáltalán, talán csak ennyi volna – pedig nemcsak észlelnie, az első odapillantás megnyíló értelmében már azt is tudnia kéne, legalább tudnia és látnia, hogy ez a mozdulatlanul halászó madár ott bent a sekély víz füves szigetei között mennyire, milyen átkozott módon fölösleges, sőt megéreznie, és rögtön megéreznie, hogy ez a hatalmas, hófehér, méltóságteljes állat milyen védtelen – mert fölösleges volt, és védtelen, igen, s mint oly gyakran, az egyik épp elégséges módon magyarázta a másikát, azaz fölöslegessége miatt volt védtelen, és védtelensége tette fölöslegessé, egy védtelen és fölösleges fenség, ez hát az Ooshirosagi bent a Kamogawa sekély vizében, de persze semmiféle közömbös szemlélőről szó nincsen, odakint a parton gyalogolnak, gurul a bicikli, futnak a buszok, az Ooshirosagi meg csak áll rendületlenül az elhabzó víz felszíne alá vetett tekintetével, s a maga szakadatlan figyelmének állandó értéke sohasem változik, mivel a figyelemnek ez a védtelen és fölösleges művésze nem hagy kétséget afelől, hogy ez a figyelem benne valóban szakadatlan, teljesen mindegy, hogy jön majd hal, vagy apró hüllő, rovar vagy rák, melyre hibátlan, kíméletlen pontos ütéssel le fog csapni az egyedül lehetséges pillanatban, mint ahogy bizonyos az is, hogy jött valahonnan a hajnali égen a maga súlyos, lassú, nemes szárnycsapásaival, és hogy ugyanezekkel a szárnycsapásokkal vissza is fog térni oda, ha alkonyodni kezd, biztos, hogy 14van már mögötte fészek is, azaz hogy tehát van mögötte, mint ahogy feltehetően adódik is még előtte: történet, esemény, hogy életének tehát cselekményrendje van, csak hát figyelmének, nézésének, mozdulatlan tartásának ez a szakadatlansága elárulja, hogy mindez említésre sem méltó, mindezeknek bármiféle súlya ugyanis az ő, az Ooshirosagi esetében teljességgel hiányzik, mert semmi az, pihe, hab, pehely és lilla, mert az ő esetében csak a maga szakadatlan figyelme van meg, csak ennek van súlya, ez a története, mása nincsen, egyes-egyedül ez, ami azt is jelenti, hogy a mozdulatlan nézés e művészete az egyetlen, ami Ooshirosagivá tette és teszi, enélkül részt sem vehetne a létezésben, melynek valóságnélküli magaslata ő, ezért küldték ide, és egyszer majd ezért is fogják visszahívni.


Egyetlen rezzenése sincs, amellyel jelezni volna képes, hogy arra a villámgyors szigonyozásra kimozdul egyszer a teljes mozdulatlanság állapotából, és ezért és addig ez a teljes mozdulatlanság határozottan azt a benyomást kelti, hogy a Kamogawának ezen a pontján, amelyet betölt, most nem egy hófehér nagykócsag, hanem a semmi áll, de annyira intenzív ez a semmiség, ez a nézés, ez a figyelem, ez a szakadatlanság, amelyben ez a hiánytalan semmi nyilvánvalóan a teljes potenciával azonos, hogy minden lehet, bármit tehetek, bármikor és bármiért, ezt sugallja, ahogy áll, ám bármi lesz is az, bármikor és bármiért, amit tehet, az az ő esetében nem egyszerűen valami felfordulást jelent majd, hanem egy éles, egy leheletnyi kibillenést, azzal, hogy ebből a gigantikus térből, a lehetőségek teréből valami lesz, a világ billen ki, mert történni fog valami, mozdulatlanságának abszolút voltából, e mozdulatlanság tovább már feszíthetetlen voltából ez következik, hogy egy ponton elpattan 15ez a végtelen koncentráció, s ha közvetlenül egy hal lesz is az ok, egy amago, egy kamotsuka vagy egy unagi, a cél pedig, hogy egy darabban lenyelvén aztán őket, megszigonyozásukkal fenntartsa az életét, az egész jelenet messze túl már önmagán, itt, a szemünk előtt, akik az északi hármas buszon, vagy egy viharvert kerékpáron, vagy lent a Kamo-part porba írt sétányán gyalog, viszont mindannyian vakon: elmegyünk mellette, mert megszoktuk, felelnénk a kérdésre, hogy miképp lehetséges ez, hogy el, túl vagyunk már rajta, mondanánk, eképpen csak a remény áll fent, hogy időről időre van köztünk, aki ok nélkül, csak úgy véletlenül odanéz, és ott ragad a tekintete, és egy darabig aztán nem veszi le ezt a tekintetét róla, s ezzel valamiképp belekeveredik abba, amit különben nem akart, hogy ugyanis ezzel a tekintettel – saját tekintete intenzitásának örökös hullámzásában vergődve persze – nézze őt, de mivel egyszerűen nem lehet az emberi tekintetet állandóan ebben a megfeszítettségben tartani, amely most viszont nagyon is szükséges lenne, azazhogy mivel minden pillanatban ugyanazon az intenzitásmagaslaton maradni képtelenség szinte, ez azzal jár, hogy bizony könnyen pont a figyelemhullám esésének, az úgynevezett figyelemvölgynek az alsó, esetleg egyenesen a legeslegalsó szakaszában csap le az a szigony, s így az a véletlenül odanéző szempár szerencsétlen módon nem lát semmit, csak egy mozdulatlanul előrehajló madarat, aki semmit nem csinál, s emiatt az ilyenfajta ember, azzal a figyelemvölggyel az agyában, még ő is, aki az egyetlen volna közöttünk, talán soha többé nem lát meg már semmit, és így is marad az egész élete, és így ki is marad ebből az egész életből az, ami értelmet adhatna neki, és emiatt szomorú, szegény, szikár élete lesz, keserűen sivár, remény, kockázat és nagyság nélküli élet, minden magasabb rendű sejtelme nélkül – pedig csak oda kellett volna nézzen az északi hármas buszon, a viharvert kerékpáron, vagy lent a Kamo-part porba írt sétányán gyalogol16va, hogy mi is az ott odalent a vízben, hogy mit is csinál az a nagy fehér madár ott moccanatlanul, miközben nyakát, fejét, csőrét előrenyújtva mereven nézi az elcsobogó vízhab felszínét.


Nincs még egy ilyen folyó a világon, az ember, ha először megpillantja, egyszerűen nem hisz a szemének, nem hisz, és az egyik hídon, mondjuk, a Gojo-ohashin állva, azt kérdezi, hogyha van, a kísérőjétől, hogy ez meg micsoda itt alattunk, ebben a széles mederben, hol a víz először is, és mért csak keskeny erekben csurdogál erre meg arra a teljességgel képtelennek tetsző szigetek között, mivel erről van szó, akár hisz az ember a szemének, akár nem, a Kamogawa egy viszonylag széles folyó, amelyben annyira kevés a víz, hogy a hordalékból százával képződtek a kicsi szigetek a medrében, mely szigeteket aztán felvert a fű, az egész Kamogawa tele van ilyen szabálytalan, térdig-mellig érő fűvel benőtt hordalékszigettel, s ezek között kanyarog egy kevéske víz, mintha a teljes kiszáradás előtt állna az egész, mi történt itt, kérdi ilyenkor helyi kísérőjétől, ha van, az ember, talán valami katasztrófa, vagy mi, miért száradt ki ennyire ez a folyó? – ám azzal kell beérnie, hogy ó, ugyan, a Kamo nagyon is vad volt, és szép, és bizony lejjebb, a Shijo-ohashinál már, de néha itt is, ha beérünk az esős évszakba, tele van vízzel még ma is teljesen, meg hogy 1935-ig rendszeresen megáradt, nem bírtak vele évszázadokon át, már a Heike monogatariban írják, hogy mennyire nem, aztán Toyotomi Hideyori rendelte el a rendbetételét, és egy bizonyos Suminokura Soan és az apja, Ryoui rendbe is kezdte tenni, sőt Ryoui a Takase-csatornával is végzett, meg hogy kiegyenesítették, meg hogy 1894-re a Biwa-csatorna munkálatai is lezárultak, de persze áradások voltak 17továbbra is, és utoljára pont 1935-ben például annyira nagy volt az ár, hogy szinte teljesen elpusztította itt a hidakat, és sok halott, kimondhatatlan kár, nos, akkor határozták el, hogy végleg véget vetnek pusztító erejének, építenek ezt, és építenek azt, döntötték el, de nem csak a partvonalban, hanem odalent is, a mederben, amolyan fékezőkövekkel kirakott szabálytalan gátakat, melyek majd megtörik az északnyugati hegyek felől lezúduló, túlontúl is heves víz folyását, és hát megtörték, mondja a helyi kísérő, ha van, amint ez látható, sikerült megtörni az erejét, már nincs többé áradás, már nincs halál, és nincs kár többé, csak ezek a csurgók, ezek a fékezőkövek, ez az igen eredményesen működő védőgátrendszer, meg hát a madarak, mutat ez a helyi kísérő a Gojo-ohashi közepéről felfelé és lefelé és kilométerhosszan a folyómederbe, ez a rengeteg madár, a Biwa-tó felől jönnek, de pontosan ő sem tudja, honnan, és van itt minden, Yurikamome, Kawasemi, Magamo, Onagagamo és Hidorigamo, Mejiro és Kinkurohajiro, tényleg mindenféle ez meg az, még viziszöcskék is úszkálnak erre-arra, csak a hófehér nagykócsagot nem említi ez a helyi kísérő, ha van, pont ezt a madarat nem, mert nem is látja már, ahogy odamutat, állandó mozdulatlansága miatt ugyanis annyira megszokták, hogy amiként az lenni szokott, már észre sem veszik, pedig ott van, mintha ott se lenne, áll moccanatlanul, meg sem rebben egyetlen tolla sem, előredől, tekintetével a csobogón lefutó víz habját pásztázza, a Kamo hófehér állandója, a város tengelye, a művész, aki nincs már, aki láthatatlan, aki nem kell senkinek.


Jobb hát, ha visszahátrálsz, és bemész a sűrű füvesbe, oda, ahol e különös füves szigetek egyike a mederben teljesen eltakar, és jobb, ha végérvényesen megteszed, mert ha elő18jössz holnap meg holnapután, úgysincs, aki értse, úgysincs, aki nézze, úgysincs egyetlenegy sem természetes ellenségeid közül, aki megláthatná, hogy ki vagy Te voltaképp, jobb, ha már ma este távozol, ha alkonyodni kezd, jobb, ha Te is visszahúzódsz a többiekkel, ha leszáll az éjszaka, csak Te ne térj vissza aztán, ha hajnalodik holnap, vagy holnapután, mert a Te számodra az a jobb, ha nincs több holnap és nincs több holnapután, bújj el még ma a fűben, roggyanj meg, dőlj az oldaladra, hagyd, hogy lassan lecsukódjon a szemed, és pusztulj el, mert nincs értelme a fenségnek, amit hordasz, halj meg ma éjjel a fűben, roggyanj, és dőlj, és hagyd, hogy legyen úgy – ereszd ki utolsó lélegzeted.