Koronahercegnő, Anyakirályné!
Te is, én is: jelen.
Egyikünk sem önmagáé, hanem
A szeme előtt játszódó világé.
Betölti reggeli érzékeinket
A trónusunk alatti labdatér;
Mélyzöld mezőre ugrik a tekintet,
Hol penge villan, s hüvelyébe tér.
Nincsen tapasztalat, mely letörölné
Arcunkról a mosolyt;
És nincsen kéz, mely címünktől elold,
Magasban lakva vagyunk mi a földé.
Kastélyt építünk, rabjai a rangnak,
Mely arra kötelez,
Hogy ékszert hordjunk, s ha koccan az ablak,
Intsünk a térre. Örökséged ez.
Nagykönyvbe írva két iniciálé:
Koronahercegnő, Anyakirályné.
Úgy hagylak el, mint Ostiát a tenger:
Lassan, centinként, szinte észrevétlen...
Ha szülsz, nekik szülsz. Apránként növekszel
A karzatot megtöltő nép szemében;
De összetörhet egyetlen hiba,
És a tanúkban sosem lesz tapintat.
Isten fuvallata
Fodrozza napjainkat,
Mint holtágak tükrét a sós szelek.
Miért hisszük szabadnak,
Akaratunknál százszor szabadabbnak
A fénypászmánkban úszó porszemet?
