Beszélni kell most énnekem. Szeretnek.
Szeretnek engem, boldogság, hogy élek.
Beszélni kell mindig, s nem embereknek,
hogy vége már, eltűntek a veszélyek.
Beszélni égnek, fáknak és ereknek,
neked, ki nagy vagy, mint az űr, te lélek,
s nincsen füled sem, látod, én eretnek,
csupán neked, a semminek beszélek.
S ki hajdanán lettél a fájdalomból,
mely a vadember mellkasába tombol
és a halál vas-ajtain dörömböl,
most megszületsz belőlem és dalomból,
minthogy kitörve rég bezárt körömből,
ujjongva megteremtelek örömből

Az álmok és (ó a rémület) előtt kanyargott,

Mitológiák és világmagyarázatok szőtt

Ideje előtt, megelőzve a naptestű időt.

A tenger, az örök tenger már itt hullámzott.

Ki vagy te tenger? Ki az, aki ennyire mély

És ősi, aki egy és aki tízezer,

Aki a föld oszlopait falja fel,

És csillogás és ék, kockázat és szél?

Aki tényleg lát - mindig először néz

Igazán. Ez az ámuló rácsodálkozás

Az elemek erején. Látni a harmóniát

Délután, a Holdat, az örömök tüzét.

Ki vagy tenger? Ki vagyok én? Érik a tudás,

Mely hátrahagy minden agóniát.

 (Fordította: Weiner Sennyey Tibor)